Általában egy utazási blogot normális esetben akkor írnak amikor az ember épp utazik, valahogy és nem teljesen véletlen így alakult ki ez amióta utazási blogok léteznek. Nálam ez másképp történt. Egyrészt, és javarészt ez a lustaságomnak köszönhető, aminek így utólag is hálás vagyok. Másrészt úgy gondoltam, hogy nem szeretnék az utazásom alatt azon görcsölni hogy internetes helyet keresgéljek, amit még ha találok is, szívgörcs nélkül biztos nem úszok meg, ha netán eszembe jutna egy képet is feltölteni. A legnyomósabb ok azonban mégis az volt, hogy egyszerűen nem akartam ezzel foglalkozni, ezzel időzni, Dél-Amerikában eltöltött minden percemet egyszerűen csak Dél-Amerikával akartam tölteni.
Tudatosan kétszer próbáltam naplót vezetni. Egyik alkalom sem tartott tovább egy-egy oldal megírásánál. Erőltetettnek és görcsösnek hatott az egész, és úgy ahogy volt felhagytam azzal, hogy csak azért írjak én is naplót mert azt szinte minden utazó ír. Olyan jegyzetek, amit még nagyon erős jó szándékkal sem lehetne útinaplónak nevezni, azok azért készültek. Ezek többnyire prospektusok szélei, szalvéta csücskök, buszjegyek vagy ami épp a kezembe akadt (továbbiakban: fecni) amikor azt éreztem, hogy feltétlen fel kell jegyzetelnem valamit mielőtt a múlt homálya csúfan rátelepszik a pillanatra. Rendszerezve vagy sorba szedve persze azóta sincsenek, itt-ott kupacoskodnak, úgy ahogy a rendesebb fecniktől el lehet várni az életben, de mégis rábukkan az ember pont amikor kell, vagy kicsit később, de meglesz mert az igazi -és nem csak hobbyból- fecnizők mindig pontosan emlékszenek, hogy amit felírtak azt milyen színű tollal tették, honnan tépték a papírt, avagy csak egy buszjegy vagy bolti blokk volt, és még arra is, hogy kis vagy nagy betűkkel írták, egyenesen vagy ferdén, viszont arra, hogy mi is volt az a pár szó, arra soha se soha nem fog egy vérbeli fecniző emlékezni. Ezeken kívül út közben vettem három füzetet, az egyikben szorgosan vezettem a napi kiadásaimat, a másikban javarészt menetrendek, látnivalók, túrák ügyes-bajos dolgait írtam fel rettentő vázlatosan, a harmadikat pedig üresen hazahoztam.
A csavargási hajlam már életem kezdeti időszakában erősen kidomborodott. Családi anekdota kering arról, hogy bilizős koromban miként toporzékoltam amikor látván hogy apám és nagyobb testvérem felindul a hegyen, és addig bömböltem amíg a bili bele nem került egy szatyorba, majd azt magamután húzva nem tudtam a nyomukban totyogni. Jelzem, a nylonszatyorral túrázás azóta is menő nálam, de a bili már kikerült belőle, pedig néha jól jönne. Amatőr csavargási próbálkozásaim egyike volt, hogy alsósként akár 5 utcával is távolabb mertem bicajozni a megengedettnél, amely máig számomra rejtélyes módon (ha a szülők otthon tartózkodtak, akkor honnan??) mindig kiderült és biztatást ezért épp nem kaptam. Ezek után nagyobb fokozatba kapcsoltam, és képes voltam egy egész úttörő csapatot eltüntetni kerek egy órára a tiszai ártéri erdőben, amit előre persze nem jelentettem, és a tanári karból senkinek nem jutott eszébe hogy pont azért mert úgysem engedték volna meg. Intő és rangmegfosztás járt érte. A csavargási csúcsra akkor értem amikor 16 évesen arra a következtetésre jutottam, hogy kinőttem a kollégium falait, a város végét jelző táblát de még a megye határvonalát is és akkor világgámenést csaptam hogy 60 kilométer után rajt-cél győzelemmel döbbentem rá, hogy aznap már nem megy tovább vonat a világvége felé, így a kényelmes ágyam elérése érdekében ugyanazzal a vonattal visszafordultam. Hatalmas csalódás volt. A kínosabb rész mégis akkor jött, mikor édesanyámból és a kollégiumi nevelőkből azonnal felállt válságstáb előtt kellett bizonygatnom, hogy nincsenek lelki problémáim, sem más bajom ami tényleg aggodalomra adhatna okot, és csak egy spontán ötlet volt amit úgy gondoltam hogy nem tűr halasztást. Azt azonban nem ígértem meg, hogy többet ilyet nem csinálok, és ott akkor rögvest megfogadtam hogy egyszer úgyis világgá megyek és csak titkon reméltem hogy a bűvös 60-on messzebb jutok.
Majd 20 év elteltével sikerült a fogadalmamat érvényesíteni. Az úti cél egy percig nem volt kérdéses számomra. Dél-Amerika, azon belül főleg a spanyol nyelvterületek régóta birizgálták a fantáziámat. A kedvemet azt sem tudta elvenni ezektől az országoktól, hogy 3 évig laktam ecuadoriakkal és dolgoztam több latin-amerikai nációval is, így kaptam bőven ízelítőt a latin életérzésből és hozzáállásból a világ dolgaihoz. A Tőlük hallott még otthonról hozott sztorik családi fiestákról, nemzeti büszkeségről, hagyományokról és általánosságban a kinti életről annál színesebb kavalkádként jelentek meg, minél jobban fogyott a sör és a whisky, a sokszor könnyeivel küszködő de a háttérben szóló reggaeton ritmusát lábbal doboló mesélő előtt. A heti rendszerességű gyakran mindig többnapos hétvégi fiesták után bevett szokásuk volt a hétfői munkanap elsumákolása ami nemegyszer egész hetes döglésbe és tévézésbe torkollott, és mindeközben valahogy mégsem aggódtak. Na de majd ezekről bővebben egy későbbi bejegyzésben. Viszont körülbelül innentől kezdve biztos voltam benne, hogy én ezt a latinmizériát megnézem magamnak, ha lehet még meg is próbálom átérezni. Ehhez mintegy már csak mint jutalomfalatkák jutottak apránként adagolva a gleccserek, a vízesések, a vulkánok, a dzsungelek, a lagúnák és az ősi kultúrák.
A blogban nemcsak az élményeimet szeretném elmesélni hanem szeretném megosztani azokat az információkat (térképek, menetrendek, árak) is amelyek esetleg és remélem jól jöhetnek mindazoknak akik szintén neki szeretnének majd vágni egy hosszabb utazásnak,már úton vannak vagy épp egy konkrét úti cél miatt szeretnének odalátogatni. Mindezt pénztárcakímélően és akár egyedül is. Türelem, ez Dél-Amerika!
pd.: Aki nem bír magával és mégsem türelmes, az nyugodtan írjon és kérdezzen! :)